Egyelőre nem látszik, hogy milyen alternatív forrásból vehetne hosszabb távon földgázt Magyarország. Rövid távon szerencsére nincs gond, van elég tartalékkapacitás.
Nincs szó sürgős pótlási kötelezettségről, Magyarország akkor is átvészelné a téli fűtési szezont, ha holnaptól kezdve egyetlen gázmolekula sem érkezne Beregdarócnál - kommentálta Drucker György, az Energiainfo szakértője a Déli Áramlat építésének leállítását követő kormányzati nyilatkozatot a lehetséges energiaellátási források kapcsán.
A kiinduló helyzet az, hogy jelenleg semmiféle gázhiánya nincs az országnak, a piaci szereplők dekonjunktúrával küzdenek, a kereslet nagyjából a fele annak, amit 10 évvel ezelőtt prognosztizáltak. Most az egyetlen kockázatot az jelenti, ha az ukrán tranzit kiesik. Az elmúlt 4-6 évben kiépült földgáz-infrastruktúra - tárolók, importvezetékek - ugyanakkor a téli csúcs-földgázigények bő háromszorosát képesek fedezni. Ezzel és a kereskedelmi tárolók 50 százaléknál álló töltöttségével nincs ok az aggodalomra rövid távon.
Végleg elbukott a Déli Áramlat?
Drucker szerint a Déli Áramlatnak Magyarországon több pozitív hatása is volna. Az egyik, hogy - más országokhoz hasonlóan - az ukrán tranzit kockázatának kiiktatásával növelte volna az ellátás biztonságát. Megszűnt volna - földgázszállítási szempontból - hazánk zsákország szerepe, felértékelődtek volna a tárolókapacitások, egyfajta elosztóközpontként működhetett volna a hazai infrastruktúra. Tranzitországnak lenni ráadásul nem olyan rossz dolog, mert a szállítási díjakból jelentős bevételeket lehet szerezni - Szlovákia például a tranzitdíjból kb. kifizeti a teljes gázszámláját.
A szakértő úgy látja: eddig nem volt biztos, hogy megépül a Déli Áramlat, most pedig nem biztos, hogy nem épül meg. Az viszont biztos, hogy tovább folyik az a meccs, amely azért zajlik, hogy a Gazprom megakadályozza a kaukázusi és közép-ázsiai gáztermelők közvetlen, az orosz cég vezetékeit megkerülő európai exportját. Sokan elfelejtik, hogy Európa valójában már most is importál türkmén, azerbajdzsáni és kazah gázt, csak közvetve: a Gazprom a határon megveszi az energiahordozót, amit saját mixeként értékesíti tovább. Az érintett kitermelők persze szeretnék, ha nem csak a Gazpromnak tudnák eladni - nyomott áron - a gázt, de az alternatív vezetékek megépítésére nincs pénzük. Ha viszont volna, azzal nem biztos, hogy a vevők egyértelműen jól járnának, hiszen más vevőkkel kell majd versenyezniük, ami magasabb árat is jelent.
Honnan vehetnénk még gázt?
Hosszú távon persze törekedni kell a források diverzifikálására, ám a Nabucco és a Déli Áramlat is halott - utóbbi legalábbis hibernálva van -, a többi potenciális projekt pedig a távoli jövőbe vész. Utóbbiak közé tartozik az amerikai palagáz importja is, amelyről épp most egyeztettek - legalábbis szándékszinten - a visegrádi országok nagykövetei Washingtonban.
Ahhoz, hogy az amerikai palagáz számunkra valós alternatíva lehessen, ki kellene építeni az USA-ban a jelenleg csak nyomokban meglévő feldolgozó- és szállítókapacitást. Ehhez a Déli Áramlátnál nem sokkal kisebb vezetékprojektek kellenének, továbbá a keleti parton egyenként 200-400 millió dollárba kerülő, 4-5 év alatt felépíthető cseppfolyósító terminálokra is szükség van - utóbbiakból az elsők már megkapták az engedélyeket. Ha mindez kiépült, akkor már csak az a kérdés, hogy a brit, francia, spanyol és olasz terminálokból hogyan fog megérkezni a gáz hozzánk. Európa belső ellátási útvonalai nem az lng-re vannak kiépítve, a meglévők pedig jelenleg az említett országok belső piacát szolgálják ki - húzta alá a szakértő.
Mindemellett az is tény, hogy az amerikai palagázkitermelők Európa helyett egyértelműen a dinamikusan növekvő ázsiai piacra - Kínára, Indiára, Japánra és Dél-Koreára - koncentrálnak. Ebből a szempontból jelzésértékű, hogy Kanada öt lng-termináljából csak egyet épít a keleti partra, a többit a nyugatin húzzák fel.
Ez egyben azt is jelenti, hogy ha - 8-10 év műlva - az amerikai gázra is alapoznánk az ellátásbiztonságot, akkor az ázsiaiakkal folytatott árversenyben is részt kell vennünk. Márpedig hiába látszik csábítóan olcsónak a 300-350 dolláros (ezer köbméterenkénti) gázárral együtt élő Európából a 100-150 dolláros amerikai ár, ha Japánban 400-550 dolláros áron is van vevő az energiahordozóra. Más kérdés, hogy hogyan alakul a palagázkínálat akkor, ha tartósan 65 dollárnál ragad be az olajár - ennél a szintnél a palagázkitermelők egy része bizonyosan el fog vérezni.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése